Akkor sokszor kinek játsszuk a szentet? Miért kell a tökéletes anyaképet fenntartani?
Az
anyaszerep rózsaszín ködben való feltüntetése kezdődik azzal, hogy a
kismama magazinok oldalairól tökéletes, boldog, szinte nem e földi,
kismama képe tekint vissza ránk. De nekünk is olyanná kell válni? Aki
már gyakorló anyuka tudja, hogy nem egészen így van ez, csak egy
darabig. A terhesség vége felé jön minden nyűg, már szeretnénk szülni,
ám a külvilág felé csak boldogan mosolygunk. Aztán szülés után valóban
mosolygunk, abba sem tudnánk hagyni. Ám eltelik néhány óra/nap és jönnek
azok, amikről nem szóltak a magazinok, vagy nem olvastuk el őket, vagy
ha el is olvastuk átlibbentünk felette, mert nem illett a rózsaszín
képbe. Eltelik ez az időszak is és a rokonlátogatáskor megint csak a jól
bevált mosolyt adjuk, hiszen mindenki ezt várja el egy újdonsült
anyától. Mosolygunk akkor is amikor csak a picivel foglalkoznak, mi meg
mintha megszűntünk volna létezni. Aztán szép lassan alábbhagy minden
érdeklődés, lemorzsolódik néhány barát és ott maradunk a puszta
valóságban. Keressük és megtaláljuk a többi kismama társaságát,
hallgatjuk kinek, mit, mikor csinál a gyereke, melyet szépen kiszíneznek
az anyák, mert persze büszkék csemetéikre. De nem gondolunk bele, hogy a
történetből elhallgatott részleteket a mesélő, hiszen azt szokhatta
meg, hogy a rózsaszín köd látszatát tartani kell. Így aztán a mi
rózsaszín ködünket is tovább táplálják.
De
mi lenne, ha valaki azt mondaná, hogy ELÉG! Nincs tovább köd. Hiszen
senki élete sem fenékig tökély. Mi lenne, ha a másik anyuka szemébe
mondaná valaki, hogy az nem szobatisztaság, ha óránként a wc-re ülteti a
gyerekét. Az nem szófogadás, ha édességgel zsarolja be. Az nem nevelés,
ha mindent ráhagy a gyerekre. Ha felvállalnák azt ami valóban nyomja a
szívünket, ha elfogadnánk, hogy a gyereknevelés nehezebb, mint
gondoltuk. Vajon összeomlana a tökéletes világképünk? Az a tökéletes
világkép, amit minden anyuka gyakorol, aki hasonló társaságba kerül?
Mosolyognak egymásra a játszótéren, a játszóházban, a
gyerekfoglalkozáson, közben titkon nézik, hogy a másik által felállított
tökéletes anyuka kép megtörik-e valahol, míg a saját szerepükre erősen
koncentrálnak. Tényleg csak mosolyból és másoknak megfelelésből áll az
élet? Tényleg mindenki élete fenékig tejfel? Minden apuka mosollyal jön
haza a munkából, és friss meleg vacsora várja az asztalon, pedig anyuka
egész nap távol van, hogy unatkozó csemetéjének programot találjon, ám a
háztartás ennek ellenére rendben, minden ruha frissen vasalva. Ezt
elhiszi valaki? Valóban minden anya a gyermeke komplex napjának rendeli
alá a sajátját, mert amúgy a gyerek unatkozna? Mindennél előrébb való a
gyerek és a háztartás? Hát akkor én nagyon kilógok a sorból, mert bizony
a háztartás néha úszik; előfordul néha, hogy a nappaliban teregetek; és
nem tudok a gyerekekkel lenni a nap minden percében, mert valamikor
főznöm is kell, és a porszívó sem működik magától; sőt kertészt sem
fogadtunk még, így a gyerekek a kertben egyedül játszanak, amíg én
kapálok, nem ülök a homokozó szélére, hogy őrizzem őket. Kövezzetek meg,
ha nálatok nem így van. Akkor mire a nagy képmutatás? Akinek nem inge
ne vegye magára, de elég, ha szétnéz a környezetében, és a közösségi
oldalakon. Az életünk nyilvánosság előtt zajlik. Hány megosztás történik
képmutatásból, hány családi fotó kerül fel a látszat igazolására? Míg
régen egyes emberek szűk környezetük előtt játszották meg magukat,
mostanra ez már mindennapossá, és szélesebb körűvé vált. Mosolyognak ott
is, ahol nem látja senki, de a látszatot ott is tartják. Valódi
életüket már csak a velük egy házban, lakásban lakók láthatják,
tudhatják, de az ajtón kilépve már a kabáttal húzzák fel a rózsaszín
ködöt. Aki pedig nem viseli, azt kinézi a többség. Miért is?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése