Gyilkos négyes

Másfél hétig dagadt a mellem, ha férjre néztem. Ő vörös orral, zsepivel a kezében sétált fel alá, egy kis tüdőbajos köhögéssel díszítve megjelenését. Na, ne aggódjatok nem erre bukok, várjátok ki. :) Szóval orr-fújósan, köhögősen nyomta a gyerekekkel, én meg feszítettem közöttük, szépen elláttam mindenkit, mint egy jó ápoló. Még a drága jó gyermekeimnek is feltűnt, hogy anya az egyetlen aki nem nyomja két percenként az orrához a zsepit, és a fáradt sóhajokon kívül más hangot nem hallat. Meg is kérdezték: "Anya, te hogyhogy nem vagy beteg?". Én meg büszkén elmeséltem nekik, hogy friss vidéki levegőn nevelkedtem, nem olyan büdös pestin, mint az azonnal minden nyavalyát összeszedő apjuk.  Ezek után biztos vagyok, hogy férj este nem a szokásos cikkeit olvasta, hanem varázsszavakat kutatott és mormolt a gép előtt, mert természetesen bő másfél hét után én is torokfájásra, orrfolyásra ébredtem. Persze én naív először azt hittem csak egy szimpla megfázás, mert hülye módon vasárnap két eső között kirohantunk a növénykéinkre felhúzni a földet, hogy a hétfői fagy ne tegyen bennük kárt. Persze kimelegedtem és lehúztam a kabátom nyakán a cipzárt, de csak éppen hogy. Na, ezek után ébredtem én torokfájásra. Ekkor még laza voltam, bár nyelni alig bírtam, reggel ment a teába áztatott keksz. Ha engem kérdezett volna egy reklámguru biztos nem azt a hülye szögek az almában verziót nyomtam volna nekik, ez annál is rosszabb volt. Bár beszélni még tudtam, de ennek ellenére a kölkök megérezték és ki is használták, hogy anya hangerő szabályzóját gyárilag lejjebb vették. Másnapra az orrom is folyni kezdett, és előjöttek a rapid kaják, amiket fél óra alatt össze lehetett dobni (ennyi idő alatt nem került nem odaillő az ebédbe, bár gyerekeim szerint némely főzelék amúgy is olyan állagú). Ja, csak olyan kaja jöhetett szóba amihez nem kell hagyma, mert még csak az hiányzott volna, hogy a könnynem is potyogjon ezek után. Két nap múlva este már nem nagyon tudtam aludni (most nem a gyerekektől), akkor sejtettem, hogy ez nem egy szimpla megfázás, az orrfolyás meg turbóra kapcsolt. Tudjátok az a sunyi fajta, hogy az orrodból az a vízszerű izé csak úgy lecseppen és te meg azt nézed, hogy beáztál vagy a szomszéd megint elaludt a kádban? Közben meg igazából levegőt sem kapsz, úgy be van dugulva az orrod, és amikor megpróbálod kifújni, a fejed majd szét robban. Mondtam is férjnek, ha arra térne haza, hogy a padlón fekszik egy hozzám hasonló alak fej nélkül, akkor az én voltam és megpróbáltam kifújni az orrom. (Próbáltatok retket enni bedugult orral, füllel? Rohadt vicces.)

A világon nincs annyi zsepi, amit elhasználtam az eddigi négy napban és naná, hogy kisebesedett az orrom. Így a két perces programom a következőképpen néz ki: 1perc orrfújás, 1perc orrkenegetés (egy kis shea vajjal, ez egy csodaszer, de tényleg). Persze anyukám biztos kiokosítana, hogy nem papírzsepit kell használni, de honnan szedjek én egy raklapnyi anyagzsepit? De, most tényleg álljak neki férj pólóit feldarabolni? Elképzelem, hogy milyen megértőn nézne rám, amikor nem lenne mit felvennie. Biztos megértőn magához ölelne, közben átfutna az agyán, hogy megfojtson-e, mert akkor megmaradna ami a szennyesben van, de az is átfutna az agyán, hogy akkor ő is hamar utánam jönne. Mérlegen a kaja és a póló, és persze győzne a hasa. De azért nem kockáztatnám meg, mert mi van, ha jóllakottan tér haza?

Szóval maradt a szenvedés, sőt turbó fokozatra kapcsolt, mert jött a köhögés. Először este, mikor éppen a nem létező gyomorfekélyem gyógyítottam egy kis napraforgó maggal (tényleg jó rá olvassátok el). Szóval ment a szotyizás sunyiban, az esti film mellett és rám tört a köhögés. Persze bele a szotyis tálba, a héjak meg magasan repültek szét, közben a párnába fojtottam köhögésem, férj meg nyomott a fejemen egy kicsit. Kiguvadt szemekkel néztem körbe, hogy jön-e valamelyik gyerek, mert aztán kapunk, a múltkor is lebuktunk egy szemen. Síri csend, film áll, nagy sóhaj, nem jött senki. De basszus, a porszívót sem lehetett bekapcsolni, így nekiálltunk kézzel felszedegetni, vagyis én, férj meg jókat röhögött közben, csendben. Szóval ma reggelre minden utolért: torokfájás, orrfolyás, fejfájás (ez orrdugulással kombinálva a biztos lassú halálba kerget) és persze az új elem, a köhögés. Eddig is sejtettem, hogy mások szerint sokat ugatok, de most tényleg, brutál hangom van. Ez tipikusan az az egyveleg amivel az ember csakazértis bemegy a munkahelyére, hogy a főnöke két kézzel bottal, toloncolja haza és utána nyugodt lélekkel pihenhet otthon.

És én mikor terveztem emberek közé menni? Hát persze, hogy most. 20 éves osztálytali, és ezt nem lehet elhalasztani, mert az már 21. Azt mondták menjek, majd belülről fertőtlenítünk. Hát jó, akkor megyek gyógyulni, ennél rosszabb már nem lehet...

Egyenlők és egyenlőbbek

Feltűnt már nektek is, hogy van két-három névnap a naptárban, amik kiemelt figyelmet kapnak? Akik ezeket a neveket viselik, majdnem akkora felhajtásban részesülnek, mint pl. Valentin-nap. Pedig e nevekből kettő már rá sem került az elmúlt években az újszülött lánynevek listájára. Igen régi kedvelt nevekről van szó. És nem, nem vagyok rájuk irigy azért, mert én csak az ötödik helyre csúsztam, bár azért jól esne, ha a névnapom nem az egyik legnagyobb ünneppel osztozna, de okés én meg munkaszüneti napot kapok a névnapomon. Akkor lehet, kvittek vagyunk. :)

Hát igen,ha meg a másik oldalról nézem, és netán az egyik Erzsébet vagy Katalin nem szereti a felhajtást, akkor szívás, mert csak az nem tudja, hogy mikor van az ő névnapjuk, aki hordóban lakik. Így kénytelenek elviselni a munkatársak időnként cseppet sem őszinte kívánságait, a főnök nyálas pusziját. Akkor már inkább senki ne tudjon az ember névnapjáról. Köszi naptárszerkesztők!

Meg amúgy is mit csépelem a szám? Hiszen nem is csapunk nagy névnapi partikat. Ja, tudom mi bosszant, hogy a város egyik nagy boltja ezen névnapok alatt hirdette bizonyos termékeit, és szokás szerint nem volt náluk (az a csoda, ha lehet valamit kapni). Mi lett volna, ha én az egyik kiemelt nevű személynek szerettem volna, az egy héten át hirdetett terméket csak egyszer megvenni? Na, ezért nem ünneplünk mi névnapot, mert még egy jó kis eperborral sem lehet koccintani. Nem vagyok alkesz, nem is ihatok, de nyár elején volt szerencsém megkóstolni és azóta függő lettem. Nyami, az a fini alkoholos „eperszörp”. Húúú mit kapnék én egy gyümölcsborásztól ezért. :) Az isteni ízeken felbuzdulva nekiálltam idén szeder- és szilvabort csinálni. Hát hogy is mondjam, sikerült borecetet előállítanom, szóval ezt még gyakorolnom kell, így marad a sóvárgás. :)

Úgyhogy imígyen kívánok boldog névnapot az összes kiemelt és egyéb nevű ismerősömnek!

Beteghívó

Megy nálunk a „kórházasdi”, mióta a gyerekek elkapták ezt a köhögős nyavalyát. Én reggeltől estig körülöttük pörgök, mint a bogarak a lámpa körül, ők meg annak ellenére, hogy betegek olyanok, mint a búgócsiga, pörögnek és hangoskodnak. Időnként jönnek orrot fújni, de még véletlen sem egymás után, hanem vagy 5 perces időközökkel. Nekem meg trükköket kell, alkalmaznom, mert ha kérdezem természetesen egyiknek sem folyik az orra, igaz az a kis nyúlós csík ami kilóg az még nem folyik, még vissza lehet szívni. Amíg rá nem cseppen a játékra addig szerintük nem folyik, és ezen megy a vita köztünk egész nap. Azt hiszem kezdek fáradni, ráadásul rám is átragasztották a nyavalyájukat, de nekem valahogy nincs erőm a kanapén ugrálni, és nem gyilkolom a tesóim egész nap. Na, meg hogy nézne ki, hogy felnőtt fejjel ugrálok a nappaliban és még egy jó nagyot sem lehet elrugaszkodni a kanapéról, mert visszaköszönne a plafon a testvéreim reakciójáról nem is beszélve.

Szóval most nálunk kisebb bolondok háza van, mondjuk mikor nem? De a nyugalom kora este jön el. Akkor jönnek mind egyszerre, én meg játszom a nővérkét, ahogy kimérem a gyógynövényes szirupot nekik, kis mércékbe. Figyelem, hogy megisszák-e mind, de ezt valahogy szó nélkül benyalják, sőt ízlik nekik. Úgyhogy úgy döntöttem, holnaptól ezt adom nekik vacsira is. Csak megveszem az alkoholos változatát, mert akkor talán hamarabb lesz csönd lefekvés után. Hiszen nem elég, hogy szinte egész este félig alszom, mert hol egyik, hol másik köhög, engem meg szülés után átkódoltak, hogy mindenre neszre ébredjek fel. Lehet hibás a programom? Félő, hogy ez már így marad...

Na, szóval legalább este alhatnék, de ezek a „beteg” lurkók este sem hagyják hogy időben elaludjak, mert megy a susmus, hiszen minden fontos dolgot lefekvés után kell megbeszélni, mert nappal nem találkoztak eleget. Reggel bezzeg úgy rontott be tegnap is a kicsi a sötétben (hajnali hat előtt), hogy: „Nincsenek még itt a többiek”? Hát mi vagyok én, a központi népességnyilvántartó? Azt sem tudtam, hol vagyok, ki jött, ez a törpenövésű meg már pörgött ezerrel. Így aztán az úrfit felmarkoltam és visszaszállítottam a szobájába, és próbáltam meggyőzni, hogy még este van. Én meg próbáltam még egy kicsikét aludni, de tudjátok hogy van ez, már sehogy sem ment, de neki sem. Az a fránya nap lebuktatott, hogy nincs is este, és ahogy egyre világosabb lett, a csemetéim is ébresztgették egymást. Először csak sutyorogtak, majd egyre jobban felpörögtek. Mi csak annyit hallottunk, hogy rólunk diskurálnak, hogy még biztos alszunk, mert nem szól a rádió (hétköznap rádióra ébredünk, és általában alszunk tovább a zenére, nagyon hatásos próbáljátok ki :) ). Ha ezt korábban tudom, hogy hétköznap ők is a rádióra kelnek és jönnek, akkor majd változtatok a szokásomon és inkább alszom reggel simán tovább, nem kell nekem zenei aláfestés. Amúgy nem is kell a gyerekeken kívül más ébresztőóra, mert ők tuti jönnek, zene ide vagy oda. De azért, ha időre kell menni nem őket húznám fel, mert akkor biztosan mindenki tovább aludna. Ez annyira törvényszerű, pedig áramszünet esetén jó lenne tartalék ébresztő.

Muslinca invázió

Már egy ideje olyan érzésem volt, mintha cefrés hordón ülnénk. Vagyis nem éreztem, csak láttam a sok elszemtelenedett muslincát a lakásban. Már megettük a gyanúsnak vélt körtéket. Tatin torta készült belőlük, ajánlom mindenkinek, legalizálja télen is a fagyi fogyasztást. :) A banánt a gyerekek falták fel, alma a hűtőbe került, így már nem díszelgett, illatozott gyümölcs az asztalon, de a muslincák maradtak. Gyanús szemmel néztem férjre. Mindig vidám, sokat aludt éppen csak nótára nem fakadt, ez gyanús, felettébb gyanús. Átnéztem a lehetséges dugi helyeit, de mind üres volt. Na, ez duplán nem tetszett. Egy, mert nem leltem meg a muslinca forrást. Kettő, mert üresek voltak, nagyon remélem, az elkövetkezendő hetekben feltölti. :) Mondjuk, én beszélek? Még csak ki sem találtam mivel lepem meg férjet idén. Lehet, befejezem neki a tavaly elkezdett mamuszt? Vagy az már nem meglepetés? Na, de térjünk vissza az aggasztóbb problémákra. Kik ezek a muslincák, honnan jöttek és hogy a búsba tudtak ilyen gyorsan szaporodni? Próbáltam őket egy kiürült mézes üveggel csapdába csalni, de átláttak rajtam. Csapdába csalhattam volna még a napi kenyérrel, mert amikor kelni hagytam arra is jöttek, de nem kívántam őket belegyúrni, bár ha azt mondtam volna a családnak, hogy köménymagos kenyér még talán el is hitték volna. Tettem ki kis pohárkában borecetet, vagyis a házi szederboromat, amit elcsesztem. De ettől még jobban érezték magukat és valóban cefreszag lett és még férj is jobban mosolygott, így a mosogatóban végezte. Volt annyi eszem, hogy nem mostam le, így begyűltek berúgni a mosogató tálcába, és ez lett a vesztük, mert belefulladtak a mosogatni valóba, azért jó, ha az ember nem kapkodja el a házimunkát. Akik a szabadság után vágyakoztak, vagy csak megbánták, hogy ide bejöttek, az ablaküvegen végezték. Azt a néhány maradékot, akik megúszták az eddigieket, kombinált módszerrel terveztem elkapni, de erről gyorsan letettem, mert ha bekenem borecettel az ablakot és lesben állok, tuti jött volna egy váratlan vendég és akkor sosem mosom le magamról, hogy itthon iszogatok. Így nem maradt más, mint hogy megvárom, míg éhen halnak. Ja, és hogy férj miért mosolygott? Hát, mert örömmel töltötte el, hogy új hobbit találtam. Na, majd akkor én meg négy hét múlva fogok vigyorogni, amikor a karácsonyfát talpba akarja varázsolni.

3 éves férfi

Csoda történt! A minap lefektettem ebéd után egy közel három éves kisfiút, és amikor felkelt férfias hangon szólt hozzám. Akkorára kerekedett a szemem. Arcomhoz kaptam, de a ráncaim nem szaporodtak meg. Kifutottam a fürdőbe és ránézésre megállapítottam, hogy az ősz hajszálaim száma is megegyezik a két órával korábbival. Megnyugodtam. Nem én öregedtem meg. Nem tudom mi történt a gyerekkel a szobában, merre járt, mit szedett, de nem csak a hangja változott meg, hanem a viselkedése is. Követelőzőbb lett (naná, hogy csoki), mindent letagadott (még azt is, hogy ő nem ő, hanem egy kutya). Mondogattam én már korábban is neki, hogy „Tekutyapára!”, de úgy látszik ebből a kutya maradt meg és komolyan vette. Csak azon járt az agyam, hogy hogyan csinálom én ezt vissza? De nem én lennék, ha nem oldottam volna meg ezt is. Mondtam neki, hogy a kutyák nem ehetnek csokit. Szerintetek mivé vált gyorsan? :)

Aztán este amikor a köhögésére szirupot adtam, úgy csapta le a poharat az asztalra, mint a kocsmában a stampedlis poharat szokás, mikor kiürül. És mindez még nem volt elég, mert hozzátette totál határozott hangon, visszautasítást nem tűrő hangon, hogy „Kérek még!”. Azonnal bevillant egy régi reklám, amikor a macsó faszi csak zabálni megy a csajhoz, az meg jó szőke módjára csak vigyorog ki a fejéből, és adja a kaját az említett két szavas felszólításra. Valahogy nem komáztam azt a reklámot, pedig az alapötlet jó volt. Szóval az én kis háromévesem simán verte a reklám főhősét, na meg a tesóit is. Mert amióta „mutál” azóta, mintha bátrabb lenne, kicsit több gebaszt is csinál, pl. széttöri a tesója lego pisztolyát, de ha az ezért megkergeti, akkor persze fut, hogy mentsem meg. Na meg, ha bibis lesz az ujja azt is meg kell puszilni, de ez maradandó férfiszokás. Mármint nem a bibi puszilgatás, hanem az a bolhából elefánt dolog. Feltűnt már nektek is, hogy a férfiak milyen puhányok tudnak néha lenni?  Ha betegek simán ráraknak még egy lapáttal. Csak azt nem értem, hogy miért nem szólnak, hogy „Figyi, most nosztalgiáznék. Légy te az anyukám!”. Na, nekem sem kéne több, úgy elfenekelném, hogy egyből meggyógyulna. Hmm, lehet, hogy ezért nem mondják? :)

Tolvajtempó

Láttátok ti is? Jó kis film volt, de most se kocsi, se film nem kerül elő a témában. De itt is van izgalom.

Képzeld el, hogy hazaérsz egy fárasztó nap után, belebújnál a papucsodba, ott ahol reggel hagytad, de a lábad csak a jéghideg padlót érinti. Beléd vág a felismerés, ahogy a libabőr kiül rád, hogy eltűnt a papucsod. Amíg nincs gyakorlatod, elkezded a lakást feltúrni, miközben lábujjhegyen lépkedsz, hogy minél kevésbé taposd a fagyott kövezetet. Már-már azt képzeled, hogy valahol a hideg északon keresed a meleg lábbelidet, amikor rálépsz egy elhagyatott lego kockára felszisszensz, és erre apró kacajok kapnak szárnyra. Na, ettől magadhoz térsz és megvádolod az első manót aki az utadba került és kinevetett. Persze ő nem tud semmit, ő mondhatni ott(hon) sem volt. Kezded érezni, hogy palira vesznek, de azért hiszel neki, hisz a gyerekek mindig őszinték. Ühüm. Kimondta ezt, biztos nem volt gyereke? És tuti a lába sem fázott…

Szóval papucs. Kezded azt hinni, hogy soha nem volt, talán csak álmodtad, de nem tudod elfeledni azt a szikrát amit az édes kis gyermeked szemében láttál. Azt az  „én jól átvágtalak” csillanást. Hát nyakon csíped és nekiszegezed a kérdést. Ő persze tagad, majd mégis nagy vigyorral közli, hogy „Becsaptalak!” és elrohan, te utána. De ő olyan ügyesen lavírozik a lego kocák között, hogy te alig éred utol. Csodálkozol, hogy miért a kamrába megy, hiszen onnan nincs visszaút. Elkaptad! Erre ő kiadja a már (majdnem) mindenhol keresett papucsod. Olyan szépen néz rád, hogy te azt is elfeleded, hogy két lábujjad fagyott le miatta.

Megölelitek egymást, és holnap kezdődik minden elölről... :)