Síri csend és sötétség

Nem gondoltam, hogy ekkora hullámokat fog kavarni a véleményem, de ha így alakult, hát legyen.

Beszarás ami itt megy. Aki nem rakta volna össze a mozaikkockákat, annak elmesélem az előző rész tartalmát. Volt egy blog bejegyzésem. Közben megtudtam még, hogy minden óvodai csoportból kimarnak 5-5 gyereket és velük töltik fel az új csoportokat. Ezen végleg bepöccentem, ha eddig azt gondoltátok volna, hogy nem. Itt már úgy éreztem, hogy ez már nem csak arról szól, hogy minket arcul köptek, hanem, hogy semmibe veszik a közösséget, a törvényeket. Bennünk meg van egy hülye hibás gén, az igazságtalanságot nem tűrő gén. Mi már csak ilyen defektesek vagyunk, ezért is jövünk ki férjjel olyan jól. Na, itt már ő is lépett, most már nem csak én vagyok egyedül a szemét. Hurrá!

Most ketten vagyunk, küzdünk a rendszer ellen. Na, jó férj két rendszer ellen, de az informatikához csak ő ért. Most a falu egyik fele átkoz minket, és esténként a tábortűz mellett közös utálatra gyűlnek össze. A másik fele meg otthon csendben mormolja a szerencsehozó imákat. Tiszta izgi, mi? A jó és a rossz harca. Csak mindenkinek más a jó és a rossz. A vicc az egészben, hogy a többség csendben helyesel, de nem szólhat, mert egyikük a Manci néni unokájának, a szomszédjának a tanára ismeri azt az illetőt, aki érintett, a másiknál meg a lánya aerobic edzőjének, annak a pedikűrösének az ismerőse a rokona az illető.

Mindenki fél. Itt, a huszonegyedik a században az emberekkel bármit meg lehet tenni.

Leendő diktátorok hahóóóóóó, ide gyertek! Itt lehet gyakorolni. Ha már kicsiben megy, mehettek tovább, még pecsétes papírt is kaphattok. Az nagyon fontos ebben az országban. Mind a pecsét, mind a papír. De ne térjünk el a tárgytól.

Megvolt férj riportolása a vezetőség részéről, de azt hiszem nem nagyon értették meg egymást. Ez van, amikor a helyi szokások találkoznak a törvénytisztelő, „problémás”, szülőkkel. Meg szerették volna dorgálni őt, mint egy rossz kiskutyát, de visszafelé sült el a dolog. Nem szokás ez errefelé, hogy valaki ismeri a jogait és ki is áll értük. Volt is nagy sóhajtozás, jajveszékelés, kezeknek tördelése. Gyorsan megvitatták a dolgokat és cselekedtek. Feltették az irodában a napszemüveget és határozottan nyomkodták a töltőtollat ám hiába, nem sikerült kitörölni semmit a memóriából, ez nem a MIB, az két ajtóval odébb van. Így most megy a susmus, hogy miként léphetnének előre az időben mindent feledve, de van egy rossz hírem, hogy az időgépet sem találták még fel.

Szóval így állunk most. Várjuk a jövő hetet, hogy mi történik, aztán lépünk. Dehogy költözünk! Most kezd izgalmas lenni...